Hagyományápolás és értékmentés a Tövisháton. Sipos Máriával beszélgettünk

A Tövishát neve sajnos kevesek számára cseng ismerősen, a kistáj hagyományai pedig még kevésbé ismertek. Noha mára a tradíciók száma megcsappanni látszik, azért mégis vannak olyanok, akik valamilyen belső indíttatástól vezérelve azon munkálkodnak, hogy a népi kultúrát ápolják, továbbadják. Ennek egyik megtestesülése a bogdándi tájház, mely nem csak muzeúmként funkcionál, de évente többször is a helyi hagyományok felelevenítésének helyszíneként is szolgál. A Sipos László Magyar Néprajzi Múzeum létrejöttéről és utóéletéről a névadó özvegyével, Sipos Máriával beszélgettünk.

Szatmár.ro: Hogyan született meg annak a gondolata, hogy itt, a forgalmas főutaktól messze eső Bogdándon egy múzeumot hozzanak létre?

Sipos Mária: László még a hetvenes években, eleinte csak belső indíttatásából kezdte gyűjteni a különböző tárgyakat a Tövishát falvaiból, azonban ahogy a gyűjtemény egyre bővült, megszületett annak is az ötlete, hogy mindezeket jó volna egy állandó kiállítás formájában megőrizni. Ehhez persze szükség volt egy alkalmas helyre. Akkoriban vált eladóvá ez az 1880-as évek környékén épült ház, amelyben most állunk. Sajnos nem sikerült azonnal megvásárolni az épületet, mivel közel két éven át zajlott az örökösödési procedúra. Hosszas várakozás után aztán mégis sikerült tisztázni a mindenféle jogi kérdéseket, így már csak a szükséges pénzösszeget kellett előteremteni, amivel ki lehet fizetni a tulajdonosnak a ház ellenértékét. És itt jött képbe az akkor még létező megyei művelődési felügyelőség, mely élénk figyelemmel követte a bogdándi Rozsmalint táncegyüttes munkáját. Az igazgatóasszony többször is járt a faluban, így némi gondolkodás után segített megszerezni az anyagi tőkét, amivel aztán meg tudtuk vásárolni az egykor igencsak módosnak számító házat. De az épület akkor, 1981 táján már elég romos állapotban volt, így a megvásárlás után több évnek is el kellett telnie, hogy valóban használhatóvá váljon, a hivatalos megnyitóra pedig csak 1997 nyarán kerülhetett sor. Mindaddig a tárgyakat a tasnádi múzeum őrizte.

Szatmár.ro: Mégis mi hajtotta előre a férjét, amikor ezt az ügyet elindította? Milyen céllal vágott bele ebbe a munkába?

Sipos Mária: Nagyon szerette ezt a falut, és a tanítás mellett morális kötelességének érezte azt is, hogy változatlanul megőrizze Bogdánd, s végtére is a Tövishát jellegzetességeit, értékeit, népi kultúráját. Szerintem ugyanez motiválta a Néptáncfesztivál évről évre történő szervezésében is. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett az 1930-as években íródott monográfia mellett sem, mely egy Szopor községből elszármazott szerző tollából került ki. Ebben Bogdándot, ha jól emlékszem, jellegtelennek és degeneráltnak titulálta az író. Ez csak olaj volt a tűzre, hiszen a falu lakói szorgalmas munkások voltak, és egyre több volt az értelmiségi is, tanárok, papok kerültek ki közülük. Meg akarta mutatni, hogy nincs igaza ennek a könyvnek, hiszen nálunk is legalább annyi érték van, mint bárhol máshol. Ennek egyik megtestesülése lett később a múzeum.

Szatmár.ro: Ha jól tudom, a ma már Sipos László nevét viselő múzeumban körülbelül 350 kiállítási tárgyat tartanak számon. Mégis hogyan zajlott maga a gyűjtés?

Sipos Mária: A kezdetek kezdetén a gyűjtés bizony elég nehézkes volt. Elég például csak arra gondolnunk, hogy a közeli Szérből származó tárgyakat és szőtteseket László a hátán, egy zsákban hordta haza úttalan utakon, a szakadó esőben. Aztán egy-két év múltva sikerült vásárolnunk egy Daciát, amivel már a Tövishát távolabbi falvaiba is el lehetett jutni. Szóval nagy előrelépés volt a kocsi, a padlásokról vagy pincékből előkerült holmikat már könnyebben haza lehetett hozni. De persze voltak olyan tárgyak is, amiket nem lehetett a Daciával hazahozni, a tornácon kállított kopjafákkal például szekérrel kellett hazadöcögni.

Szatmár.ro: Ha körbenézünk itt, a múzuemban, nem pusztán egymás mellé sorakoztatott tárgyakat látunk, hanem jól látható, hogy mindennek megvan a pontos helye. Milyen koncepció áll a tárlat összeállítása mögött?

Sipos Mária: László mindig is ragaszkodott hozzá, hogy a múzeum egy tövisháti, átlagos anyagi helyzetben levő gazdaság képét tükrözze. Ez azt jelenti, hogy szinte megvan benne minden, amit annak idején meg lehetett találni a házakban. Az utcafront felőli „tisztaszobában” van egy hagyományos vetett ágy, néhány jellegzetes bútordarab és szőttes, és itt kerül bemutatásra a tövisháti népviselet is. A másik szobában felállítottunk egy szövőszéket, amit a szövéshez, fonáshoz szükséges eszközök vesznek körbe. Ez már csak azért is fontos, mivel a falu lakossága önellátó volt, azaz mindent helyben készítettek. A két szobát valamikor a konyha választotta el, oda most olyan tárgyak és fényképek kerültek, amik Bogdánd történelmét mutatják be. László szeretett volna még az udvarra egy szőlőprés-kiállítást is, sőt, már meg is volt egy-két darab, de aztán a halála miatt ez már nem valósult meg.

Szatmár.ro: Sajnos valóban így van: Sipos László 1999 decemberében, idő előt hagyta itt a családját és szülőfaluját. Hogyan befolyásolta mindez a múzeum életének további alakulását?

Sipos Mária: Igazából fel sem merült a kérdés, hogy a család veszni hagyja ezt az idejekorán itthagyott örökséget. Gondoskodtunk róla. Ha kellett, a látogatókat beengedtük, körbevezettük, majd aztán a hatályos törvények értelmében a Szatmár Megyei Múzeummal alkalmazásába léptem. Azóta - az élő múzeum szellemiségében – próbáljuk megőrizni, megmutatni a hagyományainkat. Ilyen volt a foglalkozás is, amikor a gyerekek és a falu asszonyai közösen sütötték a bogdándi bélest, vagy az is, amikor ugyancsak a gyerekekkel a hagyományos, hagymahéjas tojásfestést próbáltunk ki az elmúlt húsvét alkalmával. Most márciusra is készültünk volna egy különleges programmal. Szerettük volna megmutatni a fiataloknak, milyen volt a fonóház, melyet tulajdonképpen az akkori idők Facebookjának is nevezhetnénk. Telente ott ismerkedtek, szórakoztak, szerelmek születtek. A koronavírus miatt most erről le kellett mondanunk, de a későbbiekben mindenképp pótolni fogjuk. Ősszel pedig szeretnénk majd a szüreti mulatságok hangulatát is felidézni.

Szatmár.ro: Akkor ha jól értem, még mindig vannak újabb és újabb tervek. Honnan nyer kellő motivációt ahhoz, hogy a múzuemról gondoskodjon és a helyi hagyományápoláshoz hozzájáruljon?

Sipos Mária: Hát elsősorban ott vannak a látogatók. Van egy vendégkönyvünk, melybe szinte mindenki ír egy-két sort, miután megmutattam nekik a múzeumot. Nagyon jó visszaolvasni ezeket a sorokat: vannak, akik első alkalommal fedezik fel a Tövishátat, mások hosszú-hosszú évek után térnek vissza ide, a gyökerekhez, de mondhatom, hogy kivétel nélkül mindenkinek elnyeri a tetszését a kis kiállításunk. Ugyanakkor nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy nem sok olyan múzeum van a környéken, ami ilyen tisztán igyekszik megőrizni a térség magyar hagyományait. Ebből a szempontból előnyünkre válik, hogy a korondi fatemplom és hadadi kastélyok is közel vannak, hiszen ha már valaki eljön, hogy ezeket lássa, akkor legtöbbször beiktat egy látogatást a tájmúzeumba is. És többnyire senki sem bánja meg, hogy így döntött.

Biztos vagyok benne, hogy így van. Köszönöm a beszélgetést és további eredményes munkát kívánok.